(Az elmaradt szembenézés és a DPK első országos táborának margójára)
A fő politikai ígéretek jelentős része érthető és bizonyos fenntartásokkal akár elfogadható is volt. A kudarchoz az a hatalomgyakorlás vezetett, amely társadalmi csoportokat fordított egymás ellen, váltogatta a kedvezményezetteket, a döntéseket pedig egyre zártabb belső kör kezében tartotta.
A Fidesznél elmaradt a valódi szembenézés. A vereség elismerését és a megújulás ígéretét nem követte a hatalomgyakorlás módjával való érdemi szembenézés. A választók megvonták a párttól a kormányzás folytatásához szükséges felhatalmazást. Ezt az ítéletet nem lehet azzal elintézni, hogy az emberek félreértették az üzeneteket.
A fő politikai ígéretek mögött sokszor érthető, vállalható célok álltak. A magyar emberek, a gazdák, a hazai ipar, a munkavállalók és a családok védelme igenis fontos. Sok ilyen törekvést el is lehetett fogadni. A meghirdetett célok értékét azonban külön kell választani attól, hogyan használták fel őket a hatalom mindennapi működésében.
A korabeli tudósítás szerint Orbán Viktor a júniusi kongresszuson vállalta a felelősséget a választási vereségért. Zárszavában ugyanakkor kijelentette, hogy nem kíván sem fél, sem teljes fordulatot tenni, és úgy fogalmazott, hogy tizenhat évig jól harcoltak, idén azonban az ország letette a fegyvert. Ebben az az önigazoló meggyőződés él tovább, amely szerint a vezetés helyesen cselekedett, az ország viszont nem tartott ki mellette. Csakhogy az állampolgárnak joga van leváltani a kormányát anélkül, hogy ezért a nemzeti ügy feladásával kellene szembesíteni.
A probléma az e célok mögött működő „húzd meg, ereszd meg” politika volt. Egy-egy társadalmi vagy szakmai csoportot időlegesen kiemeltek, majd elengedték a kezét, és máris új kedvezményezetteket kerestek. Az érintettek közben egyre inkább egymásban látták az akadályt.Ki kapott megint többet, kinek jutott külön figyelem, és kinek kell tovább várnia? Ez a gyakorlat a társadalmi csoportok egymás ellen fordítására is alkalmas volt.
Az időleges előny így könnyen a függés eszközévé válhatott. A pillanatnyi kedvezményezettnek oka volt félteni a helyzetét, a többiek pedig tőle sajnálhatták azt, ami nekik hiányzott. A kiszámítható szabályok és az érdemi érdekegyeztetés helyét a következő kedvezményre való várakozás foglalta el. Ebben a helyzetben nehezebb közösen fellépni, és könnyebb egymást hibáztatni a döntések meghozói helyett.
A belső mag eközben egyre zártabbá vált. Gondolkodásában és a kiválasztódás módjában is eluralkodott a belterjesség. Ugyanazok a kapcsolatok igazolták vissza ugyanazokat a meggyőződéseket. Az előrejutásnál mind nagyobb súlyt kaphatott, ki kinek az embere, és mennyire kiszámítható az engedelmessége. Egy társadalmi csoport kieshetett a kegyből, de ez a zárt kör megőrizte a befolyását.
A hatalomgyakorlás egyik legsúlyosabb torzulása az volt, hogy a vezetők elhitték, mindent jobban tudnak, és nekik minden jár. Jobban tudják a dolgozónál, mit kell elviselnie, a szakembernél, hogyan működik az ágazata, az érintettnél, jogos-e a panasza. Ebből a szemléletből könnyen következik, hogy a vezető kívánsága közérdeknek minősül, aki pedig útban van, az leküzdendő akadállyá válik.
Ehhez olyan második vonal kellett, amely felfelé hűségesnek látszott, lefelé viszont kész volt kíméletlenül érvényesíteni az akaratot. A vezetői alkalmasság helyére sokszor a megfelelés képessége került. Az jutott előre, aki hamar felismerte, mit akar hallani a főnök, és úgy mondta vissza, mintha a saját meggyőződése volna.
A szervilizmusnak ez az egyik legsúlyosabb következménye. Az ember fokozatosan lemond a saját ítélőképességéről. Már a jelentés megírásakor kihúzza azt, ami kellemetlen lehet. A hibát megszépíti, a rossz hírt késlelteti, a kudarcot külső körülményekkel magyarázza. A végén olyan magabiztosan mondja vissza a bemagolt leckét, hogy odafent azt hihetik, egymástól független emberek jutottak ugyanarra a következtetésre.
Közben lefelé egészen más arcot mutattak. A főnöke előtt hajbókoló ember a rábízottakkal lekezelően, megalázóan viselkedett. A jogos panaszt akadékoskodásnak, az érdekképviseletet ellenségeskedésnek minősítette. A tiszteletet beosztáshoz köti, és úgy bánik az átlagpolgárral, mintha annak méltósága kevesebbet érne a saját tekintélyénél. Ez a vezetői magatartás a rendszer egyik legsúlyosabb erkölcsi kudarca.
A Miniszterelnöki Kormányirodán, az említett viselkedési minta archetípusa személyesen tette tönkre a dolgozók mindennapjait és rontotta a kormányzat teljesítményét. Több minisztériumban porbléma volt, hogy nem fogadták el, az állam szolgálatára kapott felhatalmazásba az érdekképviseletek és a rábízott emberek méltóságának tisztelete is beletartozik.
Egy belső működést ismertető beszámoló szerint egyes csúcsintézményekben, a vezetőnek szánt nyomtatott lapok közül kivették azokat, amelyek felbosszanthatták volna. Külön ember gondoskodott a válogatásról, és akadt egy másik „szemfüles” közreműködő, aki ellenőrizte, hogy a kellemetlen olvasmány valóban eltűnt-e. Ha valaki kereste a hiányzó újságot, technikai hibára hivatkoztak, és közölték, hogy a példányt már nem tudják pótolni.
A történet legbeszédesebb mozzanata, hogy a vezetőt már egy újság elolvasásától is óvni kellett. A kellemetlen hír eltüntetésére ember, figyelem és ellenőrzés jutott. Arra viszont így egyre kevesebb esély maradt, hogy a hírben szereplő problémával foglalkozzanak. A valóságot megszűrték, majd a megszűrt változatot mutatták fel valóságként.
A Covid utáni időszak súlyos problémájaként vethető fel a józanabb szakpolitikai hangok háttérbe szorulása. A politikai központosítás az ágazatok működését és az érintettek gondjait ismerő szakemberek önálló mozgásterét is beszűkítheti. Ha a szakmai figyelmeztetés elakad, egy rossz döntés kijavítását már maga a döntéshozó tekintélyének védelme is akadályozhatja.
A vezetés és az apparátus együtt csapta be önmagát. A vezető elvárta a megnyugtató jelentést, a beosztott megírta, majd a vezető erre hivatkozva bizonyította, hogy nincs komoly baj. Egy ilyen szisztémában a hibát jelző ember zavaró tényezővé válik, a némát viszont megbízhatónak tekintik. Aztán amikor a valóság áttöri ezt a burkot, mindenki meglepődik, pedig a figyelmeztetéseket korábban ők maguk tüntették el.
Ez a felső vezetők, sőt kimondható, hogy a volt miniszterelnök felelősségét is felveti. Ők választják ki, kit emelnek fel, kinek hisznek, milyen magatartást jutalmaznak. Aki a hízelgést előléptetéssel, a szakmai ellenvetést mellőzéssel viszonozza, maga alakítja ki a körülötte levő közeget. Utólag kevés arra hivatkozni, hogy az apparátus rosszul tájékoztatott.
A meghirdetett nemzeti célokat a megvalósulásuk alapján kell megítélni. A gazdák védelmét az igazolja, ha a termelő politikai kapcsolatok nélkül is boldogulhat. A hazai ipar támogatását az, ha a tudás és a teljesítmény érvényesülhet. A magyar emberek megbecsülését pedig az, ahogyan az állam a kérdező, panaszkodó vagy vitatkozó polgárral bánik. Aki segítséget kér, annak az ügyét kell elbírálni, a pártállása helyett.
Ez a mérleg pedig pocsék. Protekció, ismeretség és a név mellé helyezett kis pötty, vagy szignó nélkül ügyet intézni is nehezebb volt, nem hogy támogatást kapni bármihez.
A gazdák védelme körüli ellentmondásokra már jóval a Covid előtt figyelmeztetett Ángyán József. A 2012-ben lemondott vidékfejlesztési államtitkár földbérleti jelentéseiben azt kifogásolta, hogy az állami földekből nagy, politikai kapcsolatokkal rendelkező érdekeltségek részesültek, miközben a helyi gazdák jóval kevesebb lehetőséget kaptak. Ezek az ő dokumentált bírálatai voltak. A történet lényeges kérdése miért szakadt el a kormányzástól az a szakember, aki a családi gazdaságok megerősítését kérte számon a saját politikai közösségén?
Az alapvető bírálat szerint e fontos ügyek köpönyege alatt egyre inkább a gyűjtögetés és a másokra vadászás logikája érvényesült. Pozíciókat, befolyást, vagyoni előnyöket gyűjteni, miközben a bírálókat félreállítják, az önálló szereplőket megpróbálják engedelmességre szorítani. A nemzeti érdek emlegetése ehhez kényelmes önigazolást adott. Pedig egy szűk kör gyarapodása önmagában semmit sem bizonyít az ország gyarapodásáról. Hatvanpuszta ennek a gátlástalan kiváltságtudatnak a klasszikus tünete.
Az Elios-ügyben is konkrétumokról kell beszélni. A korábban Tiborcz István résztulajdonában álló cég közvilágítási projektjeit vizsgálva az OLAF súlyos közbeszerzési szabálytalanságokat és összeférhetetlenséget tárt fel; 35 projekt ügyében 43,7 millió euró visszakövetelését javasolta. A magyar rendőrség 2018 novemberében bűncselekmény hiányában megszüntette a nyomozást. A kormány később nem nyújtotta be az érintett számlákat uniós elszámolásra. Az OLAF megállapítása nem büntetőítélet. A közéleti felelősség kérdése ettől még megmarad. Hogyan fér össze a magyar emberek védelmével, ha a vitatott projektek költsége végül a magyar költségvetést terheli?
A másokra vadászásnak pedig van bírósági ítélettel is dokumentált médiapéldája. Spéder Zoltánról 2016-ban készített lejárató riportot a TV2 Tények című műsora. A Fővárosi Ítélőtábla 2018-as jogerős döntéséről szóló tudósítás szerint a csatorna valótlan állításokkal sértette meg jóhírnevét és magánélethez fűződő jogait, ezért 4,5 millió forint sérelemdíjat kellett fizetnie. Az egykori szövetségesből lett célpont ügye azt is megmutatja, mennyire embertelenné válhatott a politikához kötődő médiaműködés. Az ilyen lejáratás súlyos közéleti kárát egy évekkel később kifizetett összeg aligha teszi jóvá.
A vagyoni ügyeket tételesen fel kell tárni, az egyéni felelősséget pedig bizonyítékok alapján kell megállapítani. Az emberi méltóság rombolása ugyanilyen súlyos kérdés. Annak is következménye van, ha valakit éveken át levegőnek néznek, ha a jogos kérdésére fölényeskedés érkezik, ha a megélhetését vagy az előmenetelét félti azért, mert kiállt magáért. Ezeket a sérelmeket nem teszi meg nem történtté egy új kampányszlogen.
Ebből természetesen nem következik, hogy minden korábbi döntés rossz volt, vagy minden akkori köztisztviselő részese volt ennek a működésnek. Voltak jó intézkedések, tisztességes vezetők és lelkiismeretes szakemberek. Éppen az ő teljesítményüket is megbecsülné, ha végre különbséget tennének a szakmai munka és a hatalmi hűség között. A teljes múlt válogatás nélküli védelme elfedi az egyéni felelősséget.
A valódi önvizsgálatnak a társadalmi csoportokkal való bánásmódig, a kinevezésekig és a mindennapi vezetői magatartásig kellene eljutnia. Kiknek a reményeit használták fel, és kiknek engedték el a kezét? Kit és miért emeltek fel? Kinek a jelzéseit söpörték félre? Mi lett azzal, aki szakmai alapon nemet mondott? Amíg ezekre nincs érdemi válasz, addig a vereség magyarázata legfeljebb kampányértékelés marad.
De a mérce nem csak a leváltott, hanem a mostani hatalomra is érvényes. A választási győzelem senkit sem jogosít fel arra, hogy az országot a saját politikai közössége tulajdonának tekintse. Az új vezetés minőségét az is megmutatja majd, hogyan fogadja a számára kellemetlen jelzéseket, és milyen esélyt ad az érintetteknek a beleszólásra.
A Fidesz megújulása pedig ott kezdődhetne, ha végre elfogadná: van, amiben az állampolgárnak volt igaza a hatalommal szemben. A régi szólamok ismételgetése helyett azt kellene megérteniük, hogyan gyengítették a társadalom összetartását, miközben a saját belső körüket egyre szorosabbra zárták. És ezzel saját maguk tehetnek arról, hogy elvesztették a választást.
A kellemetlen újságot félre lehetett tenni. A választói ítéletet már nem lehet eltüntetni.