Fiktív történet az ügynökakták megnyitásának apropóján.
– Apa, te ki a fasz voltál? Kommunista ügynök? Elárultad a szomszédaidat? A családodat? Hogy képzelted ezt? Mit mondjak most az ismerőseimnek? Hogy nézzek a szemükbe? Szólalj már meg! Ki vagy te?
Az öreg a konyhaasztalnál ült. Előtte egy tányér, rajta félbevágott alma. A másik felét már meghámozta a fiának. Mindig meghámozta, pedig András elmúlt negyvenöt, és legalább húsz éve mondogatta, hogy szereti a héját.
A kés megállt az öreg kezében.
– Az apád vagyok…
András elé tette a telefonját.
Délelőtt még csak a híreket olvasta az akták megnyitásáról. Aztán megnyitotta az adatbázist. Beírta a családnevüket.
Kíváncsiságból.
Ezt ismételgette magában azóta is.
A találatnál először névrokonra gondolt. A születési hely azonban stimmelt. A dátum is. Az anyja neve rovatban pedig ott állt a nagyanyja lánykori neve.
– Ez te vagy?
Az öreg a képernyőre nézett.
– Én.
András várta a folytatást. Azt, hogy az apja felháborodik. Hogy azt mondja: ezek mindent összehazudtak. Hogy összetévesztették valakivel, vagy beszervezték ugyan, de soha egyetlen sort sem írt.
Az öreg letette a kést.
– Jelentettél is?
– Igen.
András állva maradt. A kabátját sem vette le.
– Kiről?
– Több emberről.
– Ismertem őket?
Az apja bólintott.
A hűtő motorja felzúgott.
– Barta bácsiról is?
Az öreg lehajtotta a fejét.
András hátrébb tolta a széket, de nem ült le.
Barta bácsi a szomszéd lépcsőházban lakott. Vasárnaponként átjött hozzájuk, sakkozott az apjával, néha ott maradt vacsorára. Egyszer egy egész délutánt eltöltött azzal, hogy András kiszuperált rádióját megjavítsa.
Aztán egyszer csak nem járt többé dolgozni a régi munkahelyére.
– Azt mondtad, ivott.
Az öreg a kezét nézte.
– Igen.
– Amikor megkérdeztem, miért lett raktáros. Azt mondtad, Jóska bácsinak gondjai vannak az itallal.
– Emlékszem.
– Miattad küldték el?
– Nem tudom.
András előrehajolt.
– Apa.
Az öreg felnézett rá.
– Leírtam, amit nálunk mondott. Utána behívatták. Néhány héttel később leváltották. Azt nem tudom, mi volt még ellenük nála.
– Ellene.
– Igen. Ellene.
– És mit mondott?
– Hogy hazudnak. Hogy a gyárban mindenki tudja, mennyi a selejt, csak fölfelé más számokat küldenek.
– Ezért?
– Nem csak ezt mondta.
– Nektek mondta.
Az öreg bólintott.
András az ajtó felé fordult. Szinte látta az anyját, ahogy behozza a pogácsát, és rászól a férfiakra, hogy legalább evés közben ne politizáljanak.
– Utána még feljött hozzánk?
– Fel.
– Sakkozni?
– Azt is.
– Te pedig leültél vele.
Az apja nem válaszolt.
András végül leült. A kabátját az ölében tartotta.
– Anyu tudta?
– Nem mondtam el neki.
– Nem ezt kérdeztem.
– Nem tudom. Néha úgy nézett rám… – Az öreg elhallgatott. – Nem tudom.
A telefon kijelzője elsötétült közöttük.
– Miért csináltad?
– Féltem.
– Mitől?
– Hogy elveszítem az állásomat. Azt mondták, intéznek rólam valamit. Akkor még a szolgálati lakásban éltünk. Anyád terhes volt a nővéreddel.
– És ezért?
– Akkor ezért.
– Akkor?
Az öreg végighúzta az ujját az asztal szélén, ahol felpöndörödött a műanyag borítás.
– Később már nem kellett annyira fenyegetniük.
András felnézett.
– Hanem?
– Megszoktam, hogy menni kell. Hogy kérdeznek. Hogy válaszolok.
– Meddig?
– Hét évig.
András egy darabig mozdulatlanul ült.
– Közben kineveztek csoportvezetőnek.
– Ki.
– Segítettek?
Az öreg bólintott.
A fia lehunyta a szemét. Az apja egyszer büszkén mesélte, hogy a művezető személyesen ajánlotta a beosztásra.
Mert lehetett rá számítani.
– Miattatok is csináltam – mondta halkan az öreg.
András kinyitotta a szemét.
– Ezt ne.
– Csak azt akartam…
– Engem ne írj bele ebbe is.
Az öreg ajka szétnyílt, aztán összezárult.
A meghámozott alma lassan barnulni kezdett.
– Tudod, mi volt az első gondolatom? – kérdezte András. – Hogy ezt ki fogja megtudni. Hogy bent az irodában küldözgetik-e már egymásnak. Hogy mit mondok majd a lányomnak rólad.
Az apja hallgatott.
– Aztán eszembe jutott Barta bácsi.
Az öreg megfogta a poharát, de nem ivott.
– A temetésén együtt vittük a koporsót – folytatta András. – Te elöl, én mögötted. Folyton rám szóltál, hogy óvatosan, mert csúszik.
– Emlékszem.
– A lánya megköszönte neked, hogy annyit segítettél az apjának.
– Segítettem is.
András szeme összeszűkült.
– Vittem neki gyógyszert. Elvittem vizsgálatra. Amikor már nem tudott lemenni…
– Hallom.
– Csak azt mondom, hogy az is megtörtént.
András az ablakot nézte.
Szerette volna, ha az asztal túloldalán ülő ember teljesen idegenné válik. Könnyebb lett volna felállni és rácsukni az ajtót.
De felismerte a kezét. A bütykös ujjakat, amelyekkel gyerekkorában kiszedte a szálkát a tenyeréből. Felismerte a mozdulatot, ahogy a poharat mindig a terítő kopottabb részére tette.
– Miért nem mondtad el soha?
– Azt hittem, nem kerül elő.
– Nem azt kérdeztem, hogy miért nem buktál le.
Az öreg a tányérra nézett.
– Mert azt akartam, hogy úgy gondolj rám, ahogy addig.
– És hagytad, hogy azt mondjam a gyerekemnek: olyan ember legyen, mint a nagyapja.
Az apja szeméből kicsordult egy könny. Nem nyúlt érte.
András felállt.
– Nem tudom, mit kezdjek veled.
– Én sem.
– Haragszom rád.
– Tudom.
– Nem. Azt még nem tudod.
Az előszobáig jutott, amikor az öreg utána szólt.
– Vasárnap jöttök?
A megszokott kérdés volt. Évtizedek óta ugyanígy hangzott el: a küszöbről, telefonba, orvosi váróban, temetés után.
Vasárnap jöttök?
András a kilincsen tartotta a kezét.
– Nem tudom.
Odabentről halk székcsikordulás hallatszott.
– Van még valami? – kérdezte.
– Micsoda?
– Amit most sem mondasz el. Más ember. Más történet.
Sokáig nem érkezett válasz.
András elengedte a kilincset, és visszament a konyhába. Az apja már állt. Fél kézzel az asztalra támaszkodott.
– Ülj le – mondta a fia.
Az öreg visszaereszkedett a székre.
András levette a kabátját. Most a fogasra vitte. Aztán leült vele szemben.
– Kezdd el.
– Honnan?
– Onnan, amikor Barta bácsi elment tőlünk azon az estén. Elköszönt, lement a lépcsőn. Te pedig visszajöttél ebbe a konyhába.
Az öreg a kezét nézte.
– Anyád még mosogatott.
– És te?
– Megvártam, amíg lefekszik.
November 03. éjfél volt…