Olvasói levél a fegyveres és rendvédelmi szférából
Az október 19-i költségvetési bejelentések utáni felzúdulást figyelve könnyű lenne annyit mondani: szembejött a valóság. Az ígéretek nagyok voltak, a pénzügyi lehetőségek szűkösebbek. A fegyveres és rendvédelmi szférában dolgozó emberként azonban úgy érzem, a csalódásnak ennél mélyebb oka is van.
Számomra kezdettől világos volt, hogy minden elmaradást nem lehet néhány hónap alatt rendezni. A bérek, az életpályák, a működési feltételek javításához pénz és idő kell. Csakhogy számos olyan változásnak sem látjuk a kezdetét, amely elsősorban hozzáállás kérdése. Vagy ha megkezdődött valami, az érintettek alig tudnak róla.
Az őszinte tájékoztatás, a meghallgatás és az érdemi párbeszéd megkezdése nem egy újabb milliárdos költségvetési kereten múlik.
A korábbi Fidesz-kormányzás egyik legfájóbb vonása számomra éppen ez a lekezelő hozzáállás volt. Mint a vásott kölyköket, úgy regulázták a népet a fideszesek. A sok lopás, úrhatnámkodás és belháború mellett nekem leginkább az fájt, hogy hülye gyerekként kezelték az embereket. Helyettünk eldöntötték, mi jó nekünk, a véleményünkre pedig leginkább akkor voltak kíváncsiak, ha az megerősítette a sajátjukat. Az ellenvéleményt túl gyakran tekintették engedetlenségnek vagy ellenségeskedésnek. Ezt a bánásmódot nem kellene visszahozni.
Meggyőződésem, hogy a Tisza győzelmében az ezzel való szakítás reménye is szerepet játszott. Az őszinteség, a nyílt párbeszéd és a társadalmi megegyezés ígérete. Hogy végre lehet kérdezni, vitatkozni, javasolni, és a sokak által megfogalmazott tapasztalatnak súlya lesz a döntésekben.
A saját területünkön éppen ennek hiányát érzem. De ugyanez a kérdés a pedagógusnak, a szociális és egészségügyi dolgozónak, a rendőrnek, a tűzoltónak, a büntetés-végrehajtásban szolgálónak vagy a könyvtárosnak is fontos: tudhatja-e, mit terveznek vele, és beleszólhat-e még akkor, amikor annak értelme van?
Kívülről sokszor úgy tűnik, négy-öt fős testületek zárt ajtók mögött dolgoznak stratégiákon, miközben az érintettek találgatnak. Lehet, hogy a készülő elképzelések többsége jó. De hogyan bízzunk bennük, ha alig tudunk róluk valamit?
Ismereteim szerint ráadásul ott is előfordul ez, ahol formálisan már zajlik valamiféle egyeztetés. Az érdekképviseletek jelen vannak a megbeszéléseken, de nem kapnak elegendő érdemi információt ahhoz, hogy felkészülten véleményt mondhassanak. Ez azt a benyomást kelti, mintha a kormányzati oldal tudatosan tartaná őket tájékozatlanságban.
Ezt álságos helyzetnek tartom. A kormányzat hivatkozhat arra, hogy az érdekegyeztetés folyamatban van, miközben az információk visszatartásával maga akadályozza annak érdemi működését. Attól, hogy az érdekképviseletek ott ülnek az asztalnál, még nem biztos, hogy valóban részt vehetnek a döntések előkészítésében. Ehhez megismerhető javaslatok, felkészülési idő és a felvetéseikre adott tényleges válaszok is kellenek.
Már egy félkész elképzelésről is el lehetne mondani, milyen problémára keres megoldást, milyen lehetőségeket vizsgálnak, és mikor várható döntés. A mindennapi tapasztalatok még időben megmutathatnák a hibáit.
Ráadásul a közszféra dolgozói hosszú évek terheit viszik magukkal. A megszorítások, a kiszolgáltatottság, a szakmai önállóság csorbítása és a megbecsülés hiánya sokak türelmét felőrölte. Ilyen helyzetben egy kisebb hátrányos változás is nagy felháborodást válthat ki. Az indulatban ilyenkor az összes korábbi sérelem is megszólal.
Ezt egy új kormánynak értenie kell. A pénzügyi korlátokat világosan el kell mondani, a vállalásokhoz követhető menetrendet kell rendelni, az érintetteket és érdekképviseleteiket pedig be kell vonni az előkészítésbe. A bírálatért senkit ne érhessen hátrány.
A közszférában dolgozó ember a szűkösebb lehetőségeket is könnyebben megérti, ha felnőtt partnerként beszélnek vele. Ennek az ígéretnek a teljesítését már most joggal várhatja.
Egy, a fegyveres és rendvédelmi szférában dolgozó olvasó
A beérkezett levelet módosítás nélkül közöljük.