A Népszabadság-MOST nem vesz részt az ügynök vadászat című új népi játékban
admin november 4, 2026 0
Nyitott akták, lezáratlan múlt – Miért nem vesz részt a Népszabadság–MOST az ügynökvadászatban?
Vélemény | Népszabadság–MOST | 2026. november 4.
Harminchat évvel a rendszerváltás után megnyitották az egykori állambiztonsági iratok egy részét. Sokan történelmi igazságtételt ünnepelnek, mások máris neveket keresnek, politikai ellenfeleket lepleznének le, vagy évtizedek óta eltemetett személyes történeteket bolygatnának fel. A Népszabadság–MOST azonban nem kíván részt venni ebben az ügynökvadászatban. Nem azért, mert közömbös lenne a múlt iránt, hanem éppen azért, mert a történelmi igazságot túlságosan fontosnak tartjuk ahhoz, hogy hiányos, bizonytalan eredetű és esetenként félreérthető nyilvántartások alapján ítélkezzünk.
Egy lista, amelyből sokan hiányoznak
A 2026. november 4-én megnyitott adatbázis mintegy 50–60 ezer, egykori állambiztonsági nyilvántartásokban szereplő személy adatait teszi hozzáférhetővé. A hatos kartonok, beszervezési naplók és mágnesszalagos adattárak kétségtelenül fontos történeti források. Csakhogy nem teljesek, és nem is azonosak az egykori titkosszolgálatok valamennyi munkatársának, hálózati személyének és együttműködőjének névsorával.
Ez alapvető probléma.
Az adatbázisban szereplő név önmagában nem bizonyít tényleges együttműködést, a hiányzó név pedig nem bizonyít ártatlanságot. Ráadásul a nyilvánosságra került nyilvántartások nem fedik le az egykori állambiztonsági szervek valamennyi személyi kategóriáját.
Különösen fontos ez a III/II-es kémelhárítás és a III/III-as belső politikai elhárítás esetében. A hivatásos állomány tagjai, a hálózati személyek és az egyéb kapcsolati kategóriák nem azonos nyilvántartásban szerepeltek. Ezért még egy bizonyítottan állambiztonsági szolgálatot teljesítő személy hiánya sem feltétlenül jelent utólagos törlést. Arra viszont egyértelműen figyelmeztet, hogy a mostani adatbázis nem tekinthető teljes személyi lajstromnak.
Éppen ezért különösen indokolt lenne azoknak az ellenőrző összevetéseknek a nyilvánossága, amelyek a korabeli szolgálati dokumentumokban bizonyíthatóan szereplő személyeket vetik össze a most hozzáférhető adatokkal. Ha a szúrópróbaszerű ellenőrzések során olyan III/II-es vagy III/III-as hálózati személyek hiánya is igazolható, akiknek szerepét más eredeti iratok egyértelműen dokumentálják, az már a nyilvántartás teljességének konkrét és súlyos hiányossága lenne.
Egy hiányos névsorból azonban sem történelmi igazságot, sem erkölcsi ítéletet nem lehet automatikusan előállítani.
Harminhat év alatt nemcsak a rendszer, hanem az iratok sorsa is megváltozott
A magyar állambiztonsági iratok története nem 2026 novemberében kezdődött.
Az 1989–1990-es Duna-gate botrány bizonyította, hogy a rendszerváltás idején a titkosszolgálatok nagy mennyiségben semmisítettek meg dokumentumokat, miközben az ellenzéki szervezetek megfigyelése még a köztársaság kikiáltása után is folytatódott.
Pallagi Ferenc belügyminiszter-helyettes 1989 decemberében olyan iratfelülvizsgálati és megsemmisítési intézkedéseket rendelt el, amelyek következtében dokumentumok tömege tűnt el. A megsemmisítés bizonyos esetekben megfelelő jegyzőkönyvezés nélkül zajlott.
A történeti kutatások szerint az iratpusztulás a Duna-gate botrány nyilvánosságra kerülésével sem ért véget.
Ez nem politikai vélemény, hanem történeti dokumentumokkal alátámasztott tény.
A mágnesszalagokra mentett nyilvántartások egy része csak 2017-ben került át a történeti levéltárhoz. Addig évtizedeken keresztül a nemzetbiztonsági szervezetrendszer őrizetében volt. Az adatokat később külön szakértői munkával kellett helyreállítani, tisztítani és olvashatóvá tenni.
Mindez önmagában nem bizonyítja, hogy az adatállományt szándékosan meghamisították. Azt viszont igen, hogy az eredeti nyilvántartások, a fennmaradt adathordozók és a most kereshető digitális adatbázis között hosszú, összetett és ellenőrzést igénylő folyamat húzódik.
A történelmi hitelesség nem attól keletkezik, hogy egy dokumentumot végre mindenki megnézhet az interneten.
Amikor a hivatalos dokumentumok története is kérdésessé válik
A kilencvenes évek magyar közéletében a hivatalos döntések nyilvánosságra hozatala, visszavonása és időzítése körül is történtek olyan események, amelyek a történeti rekonstrukció szempontjából figyelmet érdemelnek.
Érdemes felidézni Stefán Géza, a Katonai Biztonsági Hivatal egykori főigazgatójának történetét.
Stefán 1994-től 2009-ben bekövetkezett haláláig vezette a katonai elhárítást. A hosszú hivatali idő különösen érdekes annak fényében, hogy az 1998-as kormányváltáskor leváltása is felmerült. A későbbi visszaemlékezések szerint a vezetőcsere előkészítése már előrehaladott állapotban volt, végül mégis hivatalában maradt.
Az ügyhöz kapcsolódóan felmerül a korabeli közlönyközlés kérdése is: vajon létezett-e már megjelent, majd nyomdai hibára hivatkozva visszavont felmentési közlés? Ha igen, annak eredeti példányai, a visszavonás dokumentumai és a később terjesztett példányok közötti eltérések vizsgálata különösen fontos lenne.
A jelenleg ellenőrizhető források a meghiúsult leváltás történetét alátámasztják, a konkrét közlönycsere és nyomdahibára hivatkozó visszavonás azonban további eredeti dokumentumokkal igazolandó.
Hasonló levéltári összevetést érdemelne az 1990. októberi üzemanyagár-emeléshez kapcsolódó hivatalos közlések története. A taxisblokádot kiváltó, mintegy 65 százalékos áremelés bejelentésének időpontja, az intézkedések hatálybalépése és azok későbbi módosítása jól dokumentált. A korabeli sajtó azonban már akkor is eltérő időpontokban és eltérő információkkal számolt be az intézkedésről.
Ugyancsak vizsgálatra érdemesek a rendszerváltás utáni évtizedek késő esti vagy éjszakába nyúló kormányzati döntéseihez kapcsolódó közlönykiadások. Ha egy hivatalos lap keltezése, tényleges nyomdai elkészülte és terjesztése között ellentmondás mutatható ki, azt eredeti példányokkal, nyomdai naplókkal és időbélyegekkel kell tisztázni.
Az ilyen esetek önmagukban nem bizonyítanak szándékos történelemhamisítást. De világosan megmutatják, miért nem elegendő egy dokumentum dátumát vagy mai digitális megjelenését minden további vizsgálat nélkül történelmi bizonyítéknak tekinteni.
A történelem meghamisításának veszélye ugyanis nem csupán hamis dokumentumok előállításában rejlik. Ugyanilyen súlyos következménye lehet a dokumentumok válogatott megőrzésének, megsemmisítésének, visszatartásának és az összefüggésekből kiragadott közlésének is.
Akik szerepelnek, és akik soha nem kerülnek elő
A mai nyilvánosság egyik legsúlyosabb veszélye a személyazonosság és a történelmi felelősség összemosása.
Bár a hatos kartonok eredetileg több személyazonosító adatot is tartalmaztak, nem minden nyilvános nyilvántartási bejegyzés azonos részletességű. Egy hiányos azonosítókkal szereplő név alapján könnyen összetéveszthetők egymással teljesen különböző személyek.
Mit ér egy ilyen találat annak, aki évtizedek óta tisztességes életet él? Mit jelent a gyermekének, az unokájának vagy egykori munkatársainak?
És mi történik akkor, ha valaki azért nem szerepel az adatbázisban, mert az ő dokumentumait korábban megsemmisítették, más kategóriában tartották nyilván, vagy egyszerűen nem kerültek át a ma hozzáférhető gyűjteménybe?
Az egyik ember neve évtizedek múltán közszemlére kerül, a másiké soha. Az egyiknek védekeznie kell, a másiknak még magyarázkodnia sem.
Ez így nem erkölcsi igazságtétel, hanem az egyenlőtlenül fennmaradt iratok alapján létrejövő egyenlőtlen nyilvánosság.
Ráadásul a beszervezés, a kényszerítés, a tényleges jelentési tevékenység és a másoknak okozott kár között óriási különbség lehetett. A diktatúra működésének megértéséhez ezeket külön-külön kellene vizsgálni.
Az elszámoltatás ideje nem most kezdődött volna
Talán ez a legfontosabb kérdés.
Miért kellett harminchat évet várni?
Miért nem történt meg az átfogó, hiteles és ellenőrizhető múltfeltárás akkor, amikor az érintettek jelentős része még élt, amikor a dokumentumok nagyobb része hozzáférhető lehetett, és amikor a történtek személyes tanúvallomásokkal is tisztázhatók lettek volna?
Az államnak évtizedeken át lehetősége lett volna egy szakmailag rendezett, minden oldalra kiterjedő múltfeltárás megvalósítására.
Ehelyett politikai viták, részleges nyilvánosság, kiszivárogtatások, egymásnak ellentmondó ügynöklisták és személyes vádaskodások jellemezték a kérdést.
Most pedig évtizedekkel később, sok érintett halála után egy újabb adatbázistól várnánk azt az erkölcsi igazságtételt, amelynek feltételeit az előző nemzedékek politikai vezetései nem teremtették meg.
Egy történelmi mulasztás következményeit nem lehet egyszerűen áthárítani azokra, akiknek neve egy fennmaradt kartonon szerepel.
A Népszabadság–MOST döntése
A Népszabadság–MOST nem kérdőjelezi meg az állambiztonsági múlt feltárásának jogosságát. A történészek munkájának jelentőségét sem vonjuk kétségbe.
De nem fogunk neveket böngészni azért, hogy azokból szenzációt, politikai vádat vagy személyes megszégyenítést gyártsunk.
Nem fogunk egy több évtizedes karton alapján embereket megbélyegezni. Nem fogunk egy hiányzó karton alapján másokat felmenteni. Nem fogunk erkölcsi ítéletet mondani olyan dokumentumokból, amelyek teljessége nem igazolt, eredeti összefüggéseik részben elvesztek, és amelyek tartalmát nem minden esetben lehet más, független történelmi forrásokkal összevetni.
A most nyilvánosságra került adatoknak lehet levéltári és történettudományi jelentőségük. Arra azonban, hogy önmagukban megfellebbezhetetlen erkölcsi vagy morális ítéletek alapjául szolgáljanak, alkalmatlanok.
Egy demokratikus társadalomnak joga van megismerni a múltját. De ugyanennek a társadalomnak kötelessége megvédeni polgárait a megalapozatlan vádaktól, a személyes megbélyegzéstől és a hiányos történelmi forrásokból táplálkozó igazságtalanságtól is.
A Népszabadság–MOST ezért nem vesz részt az ügynöklisták alapján történő személyes és politikai ítélkezésben.
A történelem nem névsorolvasás. A történelmi igazság nem keresőprogram. Az erkölcsi felelősséget pedig nem lehet egy hiányos adatbázis találati listájával helyettesíteni.
Harminchat év után nem újabb gyanúsításokra, hanem hiteles történelemre lenne szükségünk.
Népszabadság–MOST – A múlt megismerése nem jelenthet felmentést a bizonyítás kötelezettsége alól.