Régi újsághírek november 8

Hétköznapi történetek 1926 1951 1976 és 2001 lapjaiból

Négy újságcikk idézi fel a lakhatás, az utcai ünnepi készülődés, a közösségi segítség és a könyvárusítás régi világát. 

1926  Betegen a városi menházban

100 évvel ezelőtt  |  A forrás dátuma: 1926. november 7.

A Délmagyarország riportere Csáki Vince nyugdíjas postaaltisztet kereste fel a szegedi városi menházban. Az idős ember betegen sodródott egyik intézménytől a másikig, miközben pénzhez és megfelelő ápoláshoz sem tudott hozzájutni. A közkórházban nem volt hely számára, a klinikáról is visszakerült az utcára. A tudósítás végül a rókusi temető melletti menhelyre vezeti az olvasót. A kívülről barátságos, piros téglás épület folyosójának és fekhelyeinek leírása közelről mutatja meg, milyen kiszolgáltatottá válhatott egy egyedül maradt, beteg ember.

A menhely kapuját reggel hétkor bezárták a lakók mögött, és délután ötig zárva tartották. Csáki kivételesen nappal is maradhatott, ám az elhelyezés alig enyhített a nyomorúságán. A gondnok felesége ételt és külön figyelmet ígért neki; a riporter ezt az apró segítséget is feljegyezte. A történetben a személyes nyugdíjfelvétel követelménye, a férőhelyhiány és a kemény priccs egymás mellé kerül. Az újságíró a beszélgetés megszakadásaival, a beteg erőtlenségével érzékelteti a sürgető segítség szükségét. A riport közeli, személyes hangja az intézmény működését egyetlen ember sorsán keresztül láttatja.

Történeti háttér

A korszak szegénygondozásáról szóló történeti összefoglaló szerint a segítségnyújtás a községek, az egyházak és a jótékony egyesületek között oszlott meg. Az illetőségnek nagy jelentősége volt: ezen múlt, melyik települést terhelte az ellátás kötelezettsége. A segélyezést bizonytalan pénzügyi háttér és alacsony támogatások nehezítették. Az intézeti férőhelyek a rászorulók egy részének biztosíthattak csak elhelyezést. A községhez tartozás bizonyítása körül viták támadhattak; a segítség elnyeréséhez így az állapot igazolása mellett a közigazgatási kötődés tisztázása is hozzátartozhatott.

A szegényügyben egyszerre volt jelen a személyes könyörület és a hatósági rendfenntartás szándéka. A koldulás korlátozására törekedtek, miközben a megélhetést és a gondozást biztosító lehetőségek szűkösek maradtak. A későbbi, egri normának nevezett együttműködési rendszer kidolgozása 1927-ben kezdődött; ezt ezért nem lehet az 1926-os menhelyi gyakorlat magyarázataként visszavetíteni. A cikk egy korábbi állapotot rögzít. A segítségre szorulók és a segítséget megszervező intézmények kapcsolata ebben a történeti környezetben gyakran személyes közbenjáráson is múlhatott. A jótékonyság fontos szerepét az önálló nőegyletek és felekezeti szervezetek nagy száma is jelzi.

Az eredeti írásból:

„Ez intézeti szabály. Addig mindenki találjon valami foglalatoskodást a városban. Kolduljon, vagy sétáljon. A szép piros téglás épület csak éjjelre ad szállást.”

Források

Eredeti riport: Délmagyarország, 1926. november 7., 7. oldal. Szerzői jelzés: (a–s.).  Forrás megnyitása

Történeti háttér: Magyarország a XX. században, Szociálpolitika.  Forrás megnyitása

 

 

1951  Drapériák és villanykörték az ünnepi utcán

75 évvel ezelőtt  |  A forrás dátuma: 1951. november 7.

Az 1951. november 7-i Délmagyarország egy városi körséta során mutatta be Szeged feldíszített üzemeit, üzleteit és középületeit. A beszámoló megőrzi a készülődés kézimunkáját: drapériát feszítettek ki, zászlókat helyeztek el, falakat meszeltek, képeket és feliratokat erősítettek a homlokzatokra. Az ünnepi díszítéshez az egyes munkahelyek saját megoldásai társultak. Az olvasó a gyárkapukon és kirakatokon végignézve követhette, hogyan alakult át az ismerős utca képe a hivatalos ünnep előestéjére.

A Lenin utcai villamossági üzlet kirakatában apró sarlókat és kalapácsokat külön villanykörték világítottak meg. A tanácsháza előtt még dolgoztak a dekoráción; a riporter a kész látvány mellett a felszerelés közbeni munkát is észrevette. A tárgyak és a fények leírása kézzelfoghatóvá teszi az estét. Ugyanakkor a szöveg minden díszítőelemet az állampárti ünnep iránti lelkesedés bizonyítékának tekint. A tudósítás ebből következően a sajtó kívánt ünnepképét közvetíti. Az egyes dolgozók személyes érzéseiről önmagában nem ad megbízható felvilágosítást, de a mindennapi munkakörnyezet politikai átalakításáról sok részletet megőrzött.

Történeti háttér

A tágabb környezetet jól érzékelteti az Intercisa Múzeum 1951 őszéről fennmaradt dekorációs felhívása. A dunapentelei tanács nemcsak a középületek, hanem a lakások és a munkásszállások külső és belső feldíszítését is kérte. Ott a novemberi ünnephez a város és a vasmű Sztálinról történő elnevezése kapcsolódott. A múzeum által bemutatott nyomtatvány arról tanúskodik, hogy az ünnepi látvány megszervezése a magánlakás és az ideiglenes szállás teréig ért. Az apró papírlap mögött sok ember takarítása, rendezgetése és dekoráló munkája állhatott.

A fennmaradt dunapentelei felhívás mindössze tízszer tizennégy és fél centiméteres nyomtatvány. Berecz Bertalan tanácselnök az építőkhöz és a lakossághoz fordult vele. Egy ilyen kis papírdarab a lakók napi teendőit is alakíthatta: a szállások rendbetétele és a díszek elhelyezése közös feladattá vált. A múzeumi ismertető megmutatja, hogyan kapcsolták össze a névfelvételt, az ünnepi külsőt és az építkezés eredményeinek bemutatását. A szegedi kirakatokról szóló újságcikk ugyanennek az 1951-es ünnepi kultúrának egy másik városban megfigyelt részleteit őrizte meg.

Az eredeti írásból:

„Mellette a pártjelvény, sarló és kalapács. Alatta az Októberi Forradalom köszöntése. Körülötte zászlók. AZ ÚJSZEGEDI KENDER- ÉS LENSZÖVŐGYÁR kapuját is zászlók díszítik.”

Források

Eredeti riport: Délmagyarország, 1951. november 7., 7. oldal, bal és középső hasáb.  Forrás megnyitása

Történeti háttér: Intercisa Múzeum, Dekorációs felhívás 1951 őszéről.  Forrás megnyitása

 

 

1976  Egy órásmester és a kisteleki véradók

50 évvel ezelőtt  |  A forrás dátuma: 1976. november 7.

Chikán Ágnes riportjában Temesi György kisteleki órásmester beszél a betegségéről, családjáról és a segítségről, amelyet a településétől kapott. A cikk kiindulópontja egy rendkívüli véradónap: két községbeli beteg műtétjéhez háromszázhetvenen ajánlották fel segítségüket. Az egyikük Temesi volt. Visszaemlékezésében a gyerekkori mozgáskorlátozás és a pályaválasztás emléke összekapcsolódik a fiatal család hétköznapjaival. A költözéshez átalakítás és festés kellett, közben második gyermeküket várták. A beteg ember ezeket a feladatokat is igyekezett elvégezni.

A műtét után már a hazatérés foglalkoztatta: szeretett volna ismét a gyermekeivel lenni, és hiányoztak az órák is. A véradók iránt érzett hálát különös tervvel próbálta kifejezni. Mind a háromszázhetven jelentkezőnek levelezőlapot akart írni. Tudta, hogy nem valamennyien kizárólag miatta érkeztek, hiszen a másik betegnek is szüksége volt segítségre. Mégis minden szembejövő kisteleki emberről eszébe juthatott, hogy talán neki is része volt a gyógyulásában. A riport hosszú megszólalása ettől olyan személyes: a műhely, a család és az utca is a felépülés utáni élet helyszínévé válik.

Történeti háttér

A véradómozgalom története fontos hátteret ad ennek a közösségi történetnek. A Magyar Vöröskereszt hajdú-bihari szervezetének visszatekintése szerint Aszódi Lili és munkatársai 1959-ben indították el Magyarországon a térítésmentes véradást. A hetvenes évekbeli helyi gyűjtések így már egy hosszabb ideje épülő önkéntes mozgalomhoz kapcsolódhattak. A szervezéshez szükség volt arra, hogy a lehetséges véradók értesüljenek az alkalomról, időt szánjanak rá, és személyesen megjelenjenek. Az egészségügyi intézményen kívüli szervezőmunka a beteg számára sokszor láthatatlan maradt.

A KSH történeti áttekintése az intézményi oldal változásait is követi. A Magyar Vöröskereszt háború idején létrejött Véradó Központjának tevékenységét 1949-től az Országos Vérellátó Szolgálat vette át. Később a vértranszfúzió és a hematológia szervezeti keretei összekapcsolódtak. A donorok személyes vállalását tehát intézmények munkája egészítette ki: a vér eljuttatása a betegekhez folyamatos szervezést igényelt. A történeti áttekintés és az alapító visszaemlékezése együtt a segítség két feltételét teszi láthatóvá. Emberek jelentkeztek, és működött az a szakmai háttér, amely az adományt a betegellátás részévé tette. A kisteleki történet ezt a nagyobb rendszert egy család szemszögéből engedi megközelíteni.

Az eredeti írásból:

„Hogy mióta vagyok beteg? Tulajdonképpen négyéves koromban kezdődött. Skarlátot kaptam, majd szívizomgyulladást. Későn vették észre.”

Források

Eredeti riport: Chikán Ágnes, Hogyan mondjam el? Délmagyarország, 1976. november 7., 10. oldal.  Forrás megnyitása

Történeti háttér: Magyar Vöröskereszt, Svájcból köszöntötte a helyi véradókat az alapító.  Forrás megnyitása

Történeti háttér: KSH Szám-Lap, Vérellátás, 2009. július.  Forrás megnyitása

 

 

2001  Könyvek a nagyáruház előtt

25 évvel ezelőtt  |  A forrás dátuma: 2001. november 8.

Bakos András tárcájában egy nagyáruház előtt dolgozó könyvárus lányt látunk. A könyveket nagy vasdobozban tartja: este odagördíti és odalakatolja a padokhoz, reggel újra kinyitja, majd kipakol. Az áruház árnyékában hideg van, a beszélgetők lehelete meglátszik a levegőben. A szerző rendszeresen megáll nála. Ezek a rövid találkozások a járdát ismerős hellyé teszik, ahol a könyvek nézegetéséhez néhány személyes mondat társul. A leírásból az utcai árusítás napi rendje és a munkahelyül szolgáló városi zug hangulata bontakozik ki.

A megszokott rendet az zavarja meg, hogy az áruház felől elküldenék az árust. A lány engedélyre hivatkozik, és emberi hangú megbeszélést szeretne. Egy átadásra szánt levél címzettje később nem az ő neve, hanem egy cég lett; emiatt nem vette át. A tárca a bizonytalan várakozást és a megalázó megszólítások hatását követi. A mindennapi megélhetés kis helyigénye mellett a bánásmód kérdése kerül előtérbe. A szerző olvasmányélményeivel kapcsolja össze az utcai beszélgetést: a könyvek a lány munkaeszközei és az elbeszélővel fenntartott kapcsolat közvetítői is.

Történeti háttér

A korszak könyves világához országos léptéket adnak a Központi Statisztikai Hivatal adatai. Magyarországon 2001-ben 9023 könyv és füzet jelent meg, összesen 33 millió 269 ezer példányban. Ebből a magyar nyelvű kiadványok száma 8452 volt, példányszámuk meghaladta a 31 milliót. A statisztika a kiadás mennyiségét írja le: az utcai árus keresetét vagy vevőinek számát nem állapíthatjuk meg belőle. A táblázat a magyar és az idegen nyelvű kiadványokat külön is feltünteti. Így a teljes mennyiség mellett a kínálat nyelvi összetételét is megismerhetjük.

A KSH táblázatában az előző évhez képest a kiadványok száma és az összes példányszám is alacsonyabb 2001-ben. A két adat különbségét érdemes szem előtt tartani: a sokféle cím nem feltétlenül jelentett ugyanekkora vásárlóközönséget minden egyes könyvnek. A kiadási adatokból a megvásárolt vagy elolvasott kötetek mennyisége sem következik közvetlenül. A nyomtatott kínálat mellett tehát külön kérdés marad a könyvek útja az olvasókhoz. Az egyes kötetek különböző ideig maradhattak forgalomban, és a kiadás évétől eltérő időpontban is gazdára találhattak. A példányszám a kiadók termelésének mérésére szolgál; az olvasás személyes szokásaihoz és a vásárlás körülményeihez más típusú forrásokra is szükség van.

Az eredeti írásból:

„Erre azonban várhat. Miért nézik le? Miért kell úgy éreznie, hogy elsősorban női mivoltában alázták meg? Megvárja, mi lesz.”

Források

Eredeti tárca: Bakos András, A vasdoboz. Délmagyarország, 2001. november 8., 16. oldal.  Forrás megnyitása

Történeti háttér: KSH, Könyvek és füzetek a megjelenés nyelve szerint, 2000–2001.  Forrás megnyitása

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük