Pogátsa Zoltán: Az euró miatt éppen Magyarország jövőjét áldozhatjuk fel
A Tisza Párt már kormányra kerülése előtt vállalta, hogy 2030-ra teljesítené az euró bevezetéséhez szükséges maastrichti kritériumokat. A vállalás egyik első komoly erőpróbája az október végére ígért 2027-es költségvetés lesz. A piacok közben már azt árazzák, hogy az új kormány szigorúbb költségvetési politikával indul el az euró felé vezető úton – ez a magyar eszközök megítélésében és a forint erősödésében is megjelent. A csatlakozás feltételei azonban kemények, három százalék alatti költségvetési hiány, hatvan százalék körüli vagy csökkenő államadósság, alacsony infláció és hosszú távú kamatszint, valamint legalább kétévnyi árfolyamstabilitás az ERM II rendszerében.
Magyarország számára ezek közül az egyik legnagyobb kihívás a költségvetés és az államadósság rendbetétele. Az új kormány szerint beavatkozás nélkül 2026-ban nyolc százalék fölé emelkedett volna a hiány. Innen néhány év alatt kellene eljutni a maastrichti küszöb közelébe. Csakhogy mindez akkor történik, amikor Magyarország – Európához hasonlóan – súlyos versenyképességi problémákkal küzd, amelyek megoldásához nem kevesebb, hanem több beruházásra és forrásra volna szükség.
Lehet-e egyszerre gyorsan konszolidálni a költségvetést, és közben oktatásra, egészségügyre, energetikára vagy infrastruktúrára százmilliárdokat költeni? És megéri-e siettetni az eurót, ha ennek ára éppen a felzárkózást megalapozó fejlesztések halasztása lehet? Erről beszélgettünk Pogátsa Zoltán közgazdásszal és szociológussal.
Az euró valódi ára: kevesebb pénz jutna Magyarország igazi problémáira
A kormány célja, hogy Magyarország 2030 környékére teljesítse az euró bevezetéséhez szükséges kritériumokat. Önmagában helyes az irány, hogy elérjük az euró bevezetéséhez szükséges kritériumokat 2030-ra?
Az eurónak természetesen vannak előnyei. Az egyik legfontosabb, hogy megszünteti az árfolyamkockázatot, amit a vállalatok kifejezetten értékelnek. A magyar cégek azt tapasztalták, hogy 2008 és 2024 között a forint tartósan gyengült, de önmagában az árfolyam ingadozása is problémát jelenthet. Az euró másik kézzelfogható előnye, hogy eltűnnek az átváltási költségek. Ehhez társul egy szimbolikus, reputációs szempont is. Sokan úgy tekintenek az euróra, mint ami még szorosabban Európához, a gazdag, nyugati, stabil országok klubjához köti Magyarországot. Ezek valós előnyök. Csakhogy mérlegelni kell őket egyrészt az önálló valuta előnyeivel, másrészt azzal, hogy milyen árat kell fizetni az euró bevezetéséért.
Mekkora ennek az ára?
Amikor megkérdezik az embereket, szeretnének-e eurót, nagyjából 75 százalék rávágja, hogy igen. De egészen más eredményt kapnánk, ha úgy tennénk fel a kérdést: szeretne-e eurót akkor is, ha pontosan elmondjuk, milyen gazdasági és költségvetési ára van a gyors bevezetésének? Ezt a vitát az sem segíti, hogy számos magyar közgazdász úgy beszél az euróról, mintha a csatlakozásnak nem lenne érdemi költsége, sőt önmagában még a gazdasági teljesítményt is javítaná.
Én ezt másként látom. Induljunk ki abból, hol tart most Magyarország, milyen feltételeket kell teljesítenünk, és milyen időzítést jelölt ki a kormány. A 2030-as céldátum értelmezése önmagában sem teljesen egyértelmű.
Az egyik lehetőség, hogy addigra teljesítjük valamennyi kritériumot, és csak ezt követően töltjük el a szükséges időt az ERM II árfolyam-mechanizmusban. A másik, hogy már korábban belépünk az ERM II-be, és menet közben teljesítjük a további feltételeket. Az első esetben inkább 2033 környékén, a másodikban akár 2031 körül lehetne eurónk. Bármelyik változatot nézzük, rendkívül feszes az időzítés.
Mi következik ebből a költségvetésre nézve?
Az, hogy nagyon rövid idő alatt kellene jelentősen leszorítani a költségvetési hiányt, és 2028–2029 környékére a maastrichti háromszázalékos küszöb közelébe vagy az alá kerülni. Ez szükségképpen egy erősen restriktív, megszorító költségvetési pálya. Csakhogy ezzel párhuzamosan a kormány másik vállalása az, hogy elkezdi behozni Magyarország több évtizedes fejlesztési elmaradásait. Ebben természetesen hatalmas felelőssége van a Fidesz elmúlt tizenhat évének, de ha őszinték akarunk lenni, a probléma nem 2010-ben kezdődött.
Az egész rendszerváltás utáni időszakban maradtak el alapvető fejlesztések. A két politikai oldal mutogathat egymásra, de a beruházási hiány évtizedeken át halmozódott.
Ha végignézzük Magyarország valós fejlesztési szükségleteit – energetika, egészségügy, oktatás, közlekedési infrastruktúra, és még sorolhatnánk –, abból nem csökkenő, hanem meredeken növekvő kiadási igény rajzolódik ki. Ráadásul nem valamikor a távoli jövőben: a következő években kellene nagyon komoly összegeket beruháznunk. Ezt rendkívül nehéz összeegyeztetni azzal a szigorúan konzervatív költségvetési pályával, amelyet a gyors eurócsatlakozás megkövetelne. Ha tehát úgy tesszük fel a kérdést a magyaroknak, hogy szeretnének-e minél hamarabb eurót akkor is, ha ennek az az ára, hogy kevesebb pénz jut energetikára, oktatásra, vasútra, alsóbbrendű utakra vagy akár nyugdíjakra, meggyőződésem, hogy a jelenlegi támogatottság radikálisan visszaesne.
Vagyis két cél ütközik egymással, a gyors fiskális konszolidáció és a gazdaság felzárkóztatása. Mekkora beruházásra volna szükség ahhoz, hogy Magyarország újra versenyképesebb pályára kerüljön?
Kezdjük az alapvető problémával: a magyar gazdaság termelékenysége érdemben nem javult, az Európai Unió átlagához képest pedig még vissza is csúsztunk valamelyest. Vagyis 2010-hez képest ma relatíve távolabb vagyunk az uniós termelékenységi szinttől.
A 2026-os IMD-versenyképességi rangsorban Magyarország újabb három helyet rontott. Ezzel a visszaeséssel a hazai gazdaság elvesztette a 2025-ös évben elért javulásának egy részét, amikor a 48. helyen állt.
Így van, az elmúlt időszakban romló pályán voltunk. Márpedig a termelékenység nem a felhőből esik le. Ez különösen fontos azok számára, akik az eurócsatlakozás kapcsán kizárólag fiskális és monetáris egyensúlyokban gondolkodnak. Félreértés ne essék: az egyensúly rendkívül fontos része egy gazdaságnak. De a termelékenység ugyanilyen fontos. Én vitatkozom azzal a megközelítéssel, amelyet más, ismert közgazdászok képviselnek, és amely az egyensúlyt gyakorlatilag minden más fölé helyezi. Az egyensúlyt nem lehet a termelékenység rovására helyreállítani. A termelékenység ugyanis beruházást igényel.
Mibe kellene beruházni?
A közgazdaságtanban ebben meglehetősen nagy az egyetértés: humán tőkébe, humán tőkébe és még egyszer humán tőkébe – valamint infrastruktúrába. Természetesen van ennek magángazdasági oldala is. Az embereknek képezniük kell magukat, a vállalatoknak kutatniuk, innoválniuk, jobb termékeket és szolgáltatásokat létrehozniuk. De vannak olyan területek, ahol az államnak megkerülhetetlen szerepe van. Ilyen az oktatás, az egészségügy, a vasút, az alsóbbrendű úthálózat vagy az energiaellátás fejlesztése. Idetartozik Paks jövője, az orosz Paks vagy más megoldás kérdése, illetve a zöld átmenet: például a szélerőművek, a hozzájuk szükséges hálózat és a hálózat működéséhez szükséges további kapacitások kiépítése. Ha ezeket a szükségleteket összeadjuk, az én becslésem szerint nagyjából 30 ezermilliárd forintnyi beruházásra lenne szükség ahhoz, hogy Magyarország visszakerüljön egy felzárkózó, versenyképességet javító pályára. Ezt nem lehet megspórolni.
Nem csak megszorításokkal lehet csökkenteni az államadósságot
Harmincezermilliárd forint óriási összeg. Mi történik, ha ehelyett most a költségvetési egyensúlyt tesszük az első helyre?
Ha most megszorítunk, és nem kezdünk el minél gyorsabban beruházni ezekbe a területekbe, tovább romlik a versenyképességünk. Ha pedig nincs versenyképesség, nem lesznek kellően magas magyar bérek, nem lesz elegendő számú erős magyar vállalat, és végső soron a költségvetés bevételei is gyengék maradnak. Kevesebb személyi jövedelemadó, áfa és társasági adó folyik be.
Vagyis középtávon éppen az egyensúlyt ássuk alá azzal, ha nem teremtünk előbb versenyképességet.
Rövid távon adminisztratív eszközökkel lehet költségvetési egyensúlyt csinálni. Lehet kiadásokat vágni, lehet gyorsan javítani bizonyos mutatókat. Azonban ha ez a termelékenységet növelő beruházások rovására történik, már középtávon visszaüt.
Miért nem lehet előbb rendbe tenni a költségvetést, teljesíteni az eurófeltételeket, majd utána nekilátni a versenyképességi beruházásoknak?
Nem önmagában az euróval van problémám, hanem ezzel a rendkívül feszes, 2030-as időzítéssel. Ilyen tempó mellett szerintem nem lehet megfelelő mértékben beruházni. Ha úgy akarjuk teljesíteni az euró bevezetésének feltételeit, hogy néhány év alatt valamennyi magyar mutatót bepréseljük a szükséges sávba, ahhoz megszorító gazdaságpolitika kell. Pénzt kell kivonni a költségvetésből, miközben éppen többet kellene költenünk oktatásra, egészségügyre, infrastruktúrára és energetikára.
Az általam javasolt stratégia ennek az ellenkezője, előbb pénzt kell tenni a versenyképességbe, és ezen keresztül gazdasági növekedést teremteni.
Az euró szempontjából kulcsfontosságú mutatók jelentős része GDP-arányos, ilyen például az államadósság vagy az államháztartási hiány. Márpedig egy tört értékét nem csak úgy lehet csökkenteni, hogy megvágjuk a számlálót, növelhetjük a nevezőt is.
Vagyis elsősorban nem a hiányt kellene lefaragni, hanem a GDP-t növelni?
Pontosan. Szerintem ez volna az egészséges euróbevezetési pálya, nem a számlálót kell mindenáron megvágni, hanem a nevezőt kell növelni, vagyis fel kell hizlalni a GDP-t. Ha megszorításokon keresztül próbálunk eljutni az euróig, akkor nemcsak a versenyképességünk nem zárkózik fel, hanem meggyőződésem szerint végül az euróhoz sem jutunk el. Recessziót idézünk elő, a magyar vállalatok nem tudnak növekedni, nem fejlődik megfelelően a humán tőke, és az egész folyamat visszaüt. És itt nem működik az az érvelés, hogy előbb bevezetjük az eurót, majd utána kezdünk el költeni ezekre a területekre.
A magyar gazdaság reáloldala, a versenyképességet megalapozó rendszerek olyan állapotban vannak, hogy egyszerűen nem engedhetünk meg magunknak újabb öt-hat év halogatást.
Csak nézzük meg az oktatást. A PISA-eredmények azt mutatják, hogy a magyar diákok teljesítménye nagyon jelentősen romlott. Ezek a fiatalok rövidesen megjelennek a munkaerőpiacon. Közben a magyar pedagógustársadalom korstruktúrája rendkívül kedvezőtlen: néhány éven belül tömegesen mennek nyugdíjba tanárok, miközben kevés fiatal lép a helyükre. Az egészségügy állapota súlyos, és a magyar lakosság egészségi mutatói is rosszak. Az ország hosszú távú energiaellátása nincs megnyugtatóan rendezve.
Paks jelenlegi blokkjainak a harmincas években véget ér az üzemidejük, miközben egy hatalmas kapacitásigényt kell majd pótolni. A vasúti gördülőállomány átlagéletkora körülbelül 42 év, miközben Romániában nagyjából 30, Csehországban és Szlovákiában körülbelül 20 év körüli értékekről beszélünk. Az alsóbbrendű utak jelentős részét több mint egy évtizede nem újították fel. A vízhálózatban pedig a víz 20-25 százaléka elfolyik. Ezek nem elszigetelt problémák. Együttesen azt mutatják, hogy több évtized beruházási elmaradása halmozódott fel.
Ön szerint tehát ez nem új dilemma, hanem a rendszerváltás utáni magyar gazdaságpolitika visszatérő hibája.
A rendszerváltás utáni magyar gazdaságtörténetben szinte mindig minden fontosabb volt, mint a versenyképességet növelő beruházás. A Bokros–Surányi-csomagtól a Bajnai-féle konszolidáción át a 2012–2013-as költségvetési kiigazításokig újra és újra ugyanazt hallottuk: igen, valóban többet kellene költeni humán tőkére és infrastruktúrára, de most éppen nincs rá pénz; előbb tegyük rendbe az egyensúlyt, majd utána beruházunk. Csakhogy ez az „utána” soha nem érkezik el. Ha nem ruházunk be a versenyképességbe és a termelékenységbe, újratermeljük az egyensúlytalanságokat. Azért kerülünk újra és újra egyensúlyi problémákba, mert rendre elmaradnak azok a beruházások, amelyek hosszabb távon termelékenyebbé tennék a gazdaságot. Így pedig mindig akad valamilyen új indok arra, hogy miért éppen most fontosabb a megszorítás, mint a beruházás.
Illúzió, hogy a Magyar Nemzeti Bank tudja kezelni a mostani inflációt?
Szerintem fontos a kontextus is, hiszen miközben Magyarország szigorúbb fiskális pályára készül, az Egyesült Államok és Kína óriási állami erőforrásokat mozgósít saját vállalatainak és stratégiai ágazatainak megerősítésére. Egy ilyen világgazdasági versenyben megengedhetjük magunknak, hogy a versenyképességi beruházásokat háttérbe szorítsuk?
Ez nagyon fontos szempont. Eddig arról beszéltünk, hogyan áll Magyarország az Európai Unióhoz képest, miközben nálunk sokszor még mindig az a viszonyítási pont, hogy Szlovákiához vagy a régió más országaihoz képest hol tartunk. Szerintem már ez az ambíciószint is túl alacsony. Ma már az sem elegendő, ha pusztán az Európai Unióhoz mérjük magunkat, mert maga Európa is veszít a relatív világgazdasági súlyából. A globális technológiai és gazdasági versenyt egyre inkább az Egyesült Államok és Kína határozza meg; az Európai Unió és Japán is kezd lemaradni ebben a küzdelemben. Ha ezen belül Magyarország még Európához képest is tovább csúszik lefelé, akkor a harmincas évek második felére, a negyvenes évekre olyan mértékű hátrány halmozódhat fel, amely mellett rendkívül nehéz lesz magas hozzáadott értékű munkahelyeket teremteni.
Miért különösen veszélyes ez most?
Mert közben alapvetően átalakul az a munkaerőpiac, amelyre a ma iskolába járó magyar fiatalok belépnek majd. Ha fennmarad a jelenlegi gazdasági szerkezet, jelentős részük továbbra is alacsonyabb hozzáadott értékű, összeszerelő jellegű tevékenységekben talál majd munkát. Csakhogy a mesterséges intelligencia, a robotizáció és az automatizáció éppen ezeket a munkaköröket fenyegeti leginkább. Az olyan gazdaságok tehát, amelyek nagy arányban támaszkodnak alacsony hozzáadott értékű tevékenységekre, különösen sérülékenyek lesznek. Ezért mondom, hogy elképesztően sürgős a beruházás. Ha most nem fektetünk be, akkor a magyar gazdaság jelentős részét hosszú időre sérülékeny helyzetben tartjuk. A cél éppen az lenne, hogy minél több magyar dolgozzon minél magasabb hozzáadott értékkel.
Mi kell ehhez az oktatáson kívül?
Szakmai tudás, nyelvtudás, ICT, együttműködési képesség, menedzsmentkészségek és még számos olyan kompetencia, amely nélkül ma már nem lehet magas hozzáadott értékű gazdaságot építeni. És nagyon fontos: amikor humán tőkéről beszélünk, automatikusan a gyerekek oktatására gondolunk, pedig a demográfiai folyamatok miatt egyre fontosabbá válik a felnőttképzés. Magyarországon ez rendkívül gyenge, miközben a fejlett országokban a folyamatos továbbképzés és átképzés általános. Szerintem Magyarországnak hatalmas felnőttoktatási programra lenne szüksége. Erről ma alig esik szó.
A magyar vidék felzárkóztatása ugyanilyen alapvető kérdés. Magyarország egyre inkább úgy működik, mintha lenne egy Budapestünk, és az ország többi része ennek a perifériája volna.
Nincsenek valódi gazdasági ellenpólusok. Ez hosszú távon tarthatatlan. Nagyszabású vidékfejlesztési programra lenne szükség, mert a magyar vidék gazdasági szerkezete sok helyen kifejezetten gyenge, és jelentős részben összeszerelő jellegű iparra épül. Audi, BMW, CATL, BYD – újra és újra ugyanaz a modell jelenik meg. Alacsony hozzáadott értékű összeszerelés. Óriási tehát a beruházási szükséglet. És ezen a ponton szerintem már azt az alapkérdést is érdemes feltenni: miért tekintjük ennyire meghatározónak az eurót?
Nem szeretnék az euró mellett érvelni, de szerintem azért, mert alapvetően egy ország gazdasági lehetőségeit meghatározza, hogy milyen valutát használ.
Szerintem messze nem annyira, mint amekkora jelentőséget Magyarországon tulajdonítunk neki. Nézzük meg Lengyelországot! Az elmúlt évtizedekben történelmi léptékű gazdasági felzárkózást hajtott végre úgy, hogy közben nem vezette be az eurót. A csehek is sikeresek nélküle. Szlovákiában volt euró, és ezzel együtt a térség legrosszabbul teljesítő gazdasága. Ez önmagában azt mutatja, hogy egy ország sikerének nem előfeltétele a közös valuta.
Erre gyakori ellenérv, hogy Lengyelország nagy ország, ezért jelentős saját belső piaca van. Egy Magyarországhoz hasonló kis gazdaságnál nem más a helyzet?
A gazdaság méretének nincs jelentősége. Egészen kicsi gazdaságok hosszú sora működik kitűnően saját valutával. Magyarország ráadásul az Európai Unió tagja. Egy magyar vállalat nem csupán a tízmilliós magyar piacban gondolkodhat, hanem az egész uniós belső piacot kiszolgálhatja. Többek között ezért léptünk be az Európai Unióba. Rengeteg magyar vállalat bizonyítja, hogy lehet Magyarországról nemzetközi piacokra termelni és szolgáltatni. Ezért tartom félrevezetőnek azt az érvelést, amely a kis és nagy országok közötti különbséget önmagában döntőnek tekinti.
Hiszen a mai világgazdaságban önmagában az ország területi vagy népességi mérete nem dönti el, képes-e sikeresen működtetni saját valutát. Az számít, hogy a vállalatai képesek-e nemzetközi piacokat kiszolgálni. Egy valóban versenyképes svájci, dán, cseh vállalat sem úgy gondolkodik, hogy Svájc, Dánia, Csehország a piaca. Egész Európa a piaca. Sőt, Mexikóban, az USA-ban, Kínában, a világ más részein ad el. Egy modern vállalat számára ezek a határok sokkal kevésbé meghatározók. Egyébként éppen ez az egyik problémánk. Sok magyar vállalkozás túlságosan bezárkózik a hazai piacra, részben azért, mert az államtól függ. Ezen kellene változtatni.
Egy vállalkozó ne abban gondolkodjon, hogyan tud kizárólag Magyarországon érvényesülni. Tanuljon nyelveket, építsen olyan terméket vagy szolgáltatást, amellyel nemzetközi piacokra tud kilépni. A magyar piacon ráadásul a fizetőképes kereslet is korlátozott. Az államtól való függés helyett a nemzetközi versenyképesség felé kellene elmozdulni. Ezért nem látok igazán erős érvet amellett, hogy az eurót önmagában ennyire meghatározónak tekintsük. Lengyelország euró nélkül ért el rendkívüli sikereket. Románia és Bulgária felzárkózása is euró nélkül zajlott. Közben Szlovákia bevezette az eurót, mégis a térség relatív visszaesőjévé vált. Ebből természetesen nem az következik, hogy az euró okozza Szlovákia problémáit. Az viszont szerintem igen, hogy önmagában az euró megléte vagy hiánya nem magyarázza egy ország versenyképességét.
A Magyar Közgazdasági Társaság legutóbbi vándorgyűlésén Kármán András pénzügyminiszter és Varga Mihály jegybankelnök is arról beszélt, hogy a bérek növekedése elszakadt a termelékenységétől.
Fordítsuk meg az állítást: én azt mondom, hogy nem a bérek távolodtak el a termelékenységtől, hanem a termelékenység nem követte a béreket. A bérek többek között azért emelkednek, mert emelkednek az árak. A magyar árszínvonal számos területen nagyon közel került a nyugat-európaihoz. Mostanában sok időt töltöttem Olaszországban, és a saját tapasztalatom az, hogy bizonyos területeken már olcsóbb ott az élet, mint Magyarországon. Hasonló jelenségekkel más nyugat-európai országokban is találkozunk. Ha az árak közelednek a nyugat-európai szinthez, természetes, hogy a béreknek is alkalmazkodniuk kell. De pontosan itt kapcsolódunk vissza ahhoz, amiről eddig beszéltünk.
Ha a magyar állam nem ruház be megfelelő mértékben az oktatásba, az egészségügybe, az infrastruktúrába, a vasútba, az úthálózatba vagy az energetikába, akkor nem meglepő, hogy a termelékenység nem képes lépést tartani a bérekkel. Ebből azonban nem az következik, hogy akkor fogjuk vissza a béreket is. Egy olyan országból, ahol a termelékenység alacsony, ezért a béreket is mesterségesen alacsonyan tartjuk, biztosan nem lesz jól működő társadalom. Hanem az következik belőle, hogy ha a bérek az árszínvonalhoz igazodva felzárkóznak, akkor ezt termelékenységi beruházásokkal kell alátámasztani. Ez tehát számomra újabb érv a beruházás mellett, nem pedig a bérek visszafogása mellett.
Mi egyáltalán a Tisza Párt gazdaságpolitikai felfogása?
Az euróbevezetési tervek miatt a Magyar Nemzeti Bank 2028-tól 2,5 százalékra csökkenti az inflációs célját. Hogyan értékeli ezt?
Magyarország esetében az a tapasztalat, hogy az infláció alakulását nagyon jelentős részben nem mi határozzuk meg. A jegybank hosszú időn keresztül inflációs célkövetéssel próbálta leszorítani az áremelkedést, de ennek a hatékonysága korlátozott, mert a magyar inflációra rendkívül erősen hatnak a külső folyamatok. Az elmúlt években előbb Oroszország ukrajnai inváziója, majd az iráni háború hajtotta fel a nemzetközi energiaárakat. Ez megjelenik például a műtrágya árában, onnan továbbgyűrűzik az élelmiszerárakba, és végül a magyar fogyasztói árakban is. Természetesen Magyarország maga is rá tud tenni erre.
Az előző kormány különadói és más fiskális intézkedései tovább növelhették az inflációs nyomást. De a nagy inflációs hullámban szerintem az áremelkedés nagyobb része külső eredetű volt.
Ezért illúziónak tartom azt a feltételezést, hogy a Magyar Nemzeti Bank a világgazdasági környezettől függetlenül képes lesz meghatározni a magyar infláció szintjét.
Akkor tulajdonképpen mindegy, hogy 2,5 vagy 3 százalék a jegybank inflációs célja?
Nem, azt nem mondanám, hogy mindegy. De ha az eurócsatlakozás érdekében egyébként is megszorító költségvetési politika következik, akkor az önmagában dezinflációs hatású. Ha az állam kevesebbet költ, kisebb keresletet teremt a gazdaságban, vagyis mérséklődik a fiskális oldal inflációs hatása. Egy konzervatív költségvetési pálya tehát eleve lefelé nyomja a hazai eredetű inflációt. Ehhez a jegybanknak nem feltétlenül kell különösen agresszív monetáris politikát folytatnia. De mit tud tenni a Magyar Nemzeti Bank, ha az olaj ára tartósan száz dollár fölött marad? Mit tud tenni, ha a műtrágya drágulása miatt ismét emelkedni kezdenek az élelmiszerárak?
Ezeket a folyamatokat nem a magyar jegybank irányítja. És ebben látok még egy veszélyt. A magyar gazdaságpolitika megpróbálhatja mindenáron teljesíteni azokat a mutatókat, amelyek szükségesek a mielőbbi eurócsatlakozáshoz, miközben a nemzetközi környezet éppen ellenkező irányba mozdul. Emelkednek az energiaárak, növekednek az államkötvényhozamok, drágábbá válik az államadósság finanszírozása, és újra erősödhet az infláció. Vagyis miközben kívülről felfelé mutató nyomás érkezik, Magyarország belül megpróbál mindent lefelé szorítani. Ennek az ellentmondásnak a következményei nincsenek kellően végiggondolva.
Eddig arról beszéltünk, hogy ön szerint Magyarországnak megszorítások helyett minél gyorsabban beruháznia kellene a termelékenységbe. Mit vár a következő négy évtől: fiskális konszolidációt vagy gazdaságszerkezeti fordulatot?
Ehhez először azt kellene tisztáznunk, hogy ebben a kormányban valójában ki alakítja a gazdaságpolitikát. Az előző kormánynál ez az én olvasatomban meglehetősen egyértelmű volt: a végső gazdaságpolitikai döntéseket Orbán Viktor hozta meg. Varga Mihálynak nem volt olyan markáns, önálló gazdaságpolitikai profilja, amely akármikor is felülírta volna a miniszterelnök politikai szempontjait. Nagy Márton jóval aktívabb volt, de nála is többször látszott, hogy nem feltétlenül ért egyet például a rezsicsökkentés vagy az ársapkák egyes elemeivel. Alapvetően politikai vezérlésű gazdaságpolitika működött: az történt, amit Orbán Viktor politikailag szükségesnek tartott.
És most?
Kevésbé világos a döntési rendszer. Magyar Péter ritkán szólal meg részletes gazdaságpolitikai kérdésekben, ezért egyelőre nehéz pontosan megmondani, milyen önálló gazdaságpolitikai víziója van. Kapitány István ugyan gazdasági és energetikai miniszter, de a nyilvános megszólalásai között egyelőre az energetikai kérdések dominálnak: Paks, a fenékküszöb, a villamosenergia-hálózat, a szélerőművek, az uniós források energetikai felhasználása. Ez a szakmai múltjából is érthető. Így számomra jelenleg úgy tűnik, hogy az általános gazdaságpolitikai kérdések jelentős része Kármán András pénzügyminiszternél összpontosul.
Ha a gazdaságpolitika központja a Pénzügyminisztérium, abból rendszerint fiskális szemléletű kormányzás következik: a költségvetési stabilitás válik elsődleges prioritássá.
Egyelőre a személyi összetétel is ebbe az irányba mutat. Kármán környezetében több olyan szakember van, aki fiskálisan konzervatív gondolkodást képvisel, támogatja a gyors eurócsatlakozást és az ehhez szükséges költségvetési alkalmazkodást. De ma még korai lenne biztosat mondani. A valódi irányt a költségvetés és a 2027–2030-as eurócsatlakozási stratégia fogja megmutatni. Abból már sokkal világosabban kiderül, milyen pályát választ a kormány.
Ha valóban jelentős megszorítások következnek, meddig tartható fenn politikailag ez a pálya?
Szerintem éppen ez lesz az egyik legfontosabb konfliktus. Lehet egy pénzügyminisztériumi elképzelés arról, hogy milyen hiányt, adósságot vagy egyéb mutatókat kell teljesíteni, de egy megszorító gazdaságpolitika nagyon gyorsan politikai következményekkel jár. Ha az emberek azt érzik, hogy nem javulnak a közszolgáltatások, elmaradnak a beruházások, és közben még jövedelmi veszteségeket is elszenvednek, annak támogatottsági ára lesz. Magyar Péter gazdaságpolitikai gondolkodását egyelőre kevésbé látom, azt viszont nyilvánvalóan fontosnak tartja, hogyan alakul a Tisza politikai támogatottsága. Ezért szerintem előbb-utóbb ütközhet egymással a pénzügyi tárca fiskális logikája és a miniszterelnök politikai racionalitása.
Vagyis elképzelhetőnek tartja, hogy a kormány elindul egy szigorú költségvetési pályán, majd politikai okokból visszafordul?
Igen. Ez lehet az egyik olyan tényező, amely végül felülírja a fiskális szigort. Tegyük fel, hogy egy-két éven keresztül komoly megszorítások történnek, miközben nem indulnak el az emberek számára érzékelhető fejlesztések. Ha ennek következtében csökken a kormány támogatottsága, könnyen eljöhet az a pont, amikor Magyar Péter azt mondja: politikailag nem éri meg továbbvinni ezt a pályát. Ráadásul 2030 választási év. Márpedig a rendszerváltás óta nem nagyon láttunk olyan magyar kormányt, amely egy közelgő választási győzelemnél fontosabbnak tartotta volna a költségvetési egyensúlyt.
Van ennél egy alapvetőbb kérdés is: szerintem egyelőre nehéz megmondani, milyen gazdaságpolitikai világnézet szervezi a kormány döntéseit. Van ilyen egyáltalán?
Szerintem ez a Tisza keletkezéstörténetéből következik. Alapvetően egy Orbán-ellenes, antikorrupciós politikai formációként jött létre, amelynek kezdetben szándékosan nem volt nagyon éles ideológiai profilja. Inkább széles ernyőkoalíciót épített. Nagyon különböző politikai háttérből érkeztek hozzá szavazók: volt fideszesek és konzervatívok éppúgy, mint liberálisok, szociáldemokraták, zöldek vagy akár a radikális jobboldal felől érkezők. Rendkívül széles politikai koalíció alakult ki. Csakhogy egy kormányzó pártnál előbb-utóbb elkerülhetetlenné válik az önmeghatározás.
Mivel a Tisza az Európai Néppárthoz tartozik, ebből logikusan egy mainstream konzervatív jobbközép profil következhet. Szerintem ennek bizonyos elemei már most is kirajzolódnak. Magyar Péter politikai világképében én sok tekintetben a korai MDF hagyományát látom. Habitusa természetesen teljesen más, mint Antall Józsefé volt, de a politikai önképében szerintem vannak hasonlóságok. Közben azonban egy másik hagyomány is erősen jelen van. Nekem egyre inkább úgy tűnik, mintha tartalmi értelemben egyfajta MDF–SZDSZ-koalíció rajzolódna ki. Nem szó szerinti a párttörténeti megfelelés. Rengeteg ponton sántítana, ha a mai helyzetet egyszerűen rávetítenénk 1990-re.
Arra gondolok inkább, hogy az egyik oldalon megjelenik egy konzervatív, nyugati orientációjú, néppárti politikai vonal, a másikon pedig egy erősen piacpárti, liberális technokrata hagyomány. A kettő együtt nekem bizonyos szempontból azt az MDF–SZDSZ-koalíciót idézi, amely 1990-ben végül nem jött létre. A mai magyar pártrendszer persze teljesen más. A klasszikus, világosan definiált tömegpártok helyét egyre inkább lazább politikai mozgalmak vették át, sokkal gyengébb tagsági és ideológiai struktúrákkal. Ezért ezt nem történelmi azonosságként, hanem analógiaként használom.
És ebből milyen gazdaságpolitika következhet?
Erősen szociális gazdaságpolitikára szerintem nem érdemes számítani, mert ebben a koalícióban gyenge a szociáldemokrata elem. Ugyanez igaz a zöldpolitikára is: annak sincs meghatározó súlya. Közben vannak olyan kormányzati szereplők, akik kifejezetten a konzervatív, EPP-s politikai vonalat jelenítik meg, és vannak olyan szereplők is, akiknek a politikai vagy szakmai háttere a korábbi liberális világhoz kapcsolódik. Ha a kilencvenes évek fogalmaival próbálom leírni, ezért mondom azt, hogy egyfajta MDF–SZDSZ-koalíció képe rajzolódik ki. Ismétlem: ez természetesen nem feleltethető meg egy az egyben a harmincöt évvel ezelőtti pártoknak. Gazdaságpolitikai értelemben viszont szerintem már kezd látszani a végeredmény: ebből sem erősen szolidaritásközpontú, sem markánsan zöld program nem következik. Sokkal inkább egy nyugati orientációjú, piacpárti gazdaságpolitika körvonalazódik, szigorú fiskális fegyelemmel. (Borítókép: Pogátsa Zoltán 2025. november 11-én. Fotó: Németh Kata / Index)
Forrás: index.hu
